Júdás csókja

A szeretet vérző árva koldusára,
ki milliószor egykor átöleltetett,
most koromfekete felhők gyülnek,
s festik be mérgükkel a kék eget.

A Júdások nyálas szégyen csókja,
hoz pusztulást mennyei erénynek.
Mi tanúi vagyunk, arcunkon pírral,
ez áruló komor idők rettenetének.

Ma már bátorság kell a becsülethez,
az igaz barát már mind elveszett.
Kutatjuk utunk az ősi gyökerekhez,
de görbe az út, már régen elcseszett.

A világ egy nagy Dóm, melyben élünk,
benne otthonra néhanap ha rálelünk.
Elvagyunk néha félünk és remélünk,
de nem találjuk már rég az Istenünk.

A falon ott lóg még a régi feszület,
de már csak egy értéktelen kis tapéta.
Körötte dolgozik a végtelen enyészet,
szürke lett minden a teremtés óta.

Bábuk vagyunk, huzalon rángatott,
ostoba, vigyorgó pirospozsgás fejek.
Lelked már rég az „ebay” -en árulod,
de mond csak mi az ára, ki veszi meg?

Poklok izzó tornácán sütteted magad,
nincs már kéz mely néha arcon üt,
Ember ! Nagy utat tettél meg valóban,
és tarsolyodban mind több a lopott ezüst.