Magányosság.

Összes megtekintés: 8 

Állandó magánytól
elfárad a lélek,
mosolyt a szemekből,
kitörlik az éjek.

Ki egyedül fekszik,
és reggel úgy is kel,
ágya mellől soha,
a társa nem felel.

Hiába is kérdez,
nincsen reá válasz,
pedig jó volna az,
életben a támasz.

Álmában valaki,
mindig ott van vele,
olyankor megcsapja,
boldogság friss szele.

De vágya hiába,
senki nem öleli,
az élete vége,
is nagyon közeli.

A fáradt lelke már,
sokáig nem bírja,
szívének is hamar,
elszakad a húrja.

És ha az nem játszik,
semmilyen dallamot,
kenhetsz már arra bíz’
bármilyen balzsamot.

“Magányosság.” bejegyzéshez 1 hozzászólás

Szólj hozzá!