Herceg, elér téged is a halál szárnycsapása,
el nem kerülheti sem koldus sem király,
ahogy éltél, akként nyílik menny vagy pokol tágra,
kirója sorsodra a vég ami kijár.
Ellobban élted majd az égi fáklyán,
és ott lebegsz a létezés határán,
nem lesz rajtam kívül épeszű halandó,
kit ne vidítna az elkongó harangszó.
Arany tükörben orcád, vetekedett a Nappal,
míg árva, koldus néped nem lelt tűzifát,
és hiába esdett trónod előtt sok panasszal,
hisz fel sem fogta a nagyúri praktikát,
sötétbe látott koldusok szemével,
gőgöd fizette kiserkenő vérrel,
víg asztalod elcsent javaiktól roskadt,
csecsszopóik hasa éhhalálig horpadt.
Velem sínylődtek naponta, rozsdás láncra verve,
nyűtt rongyaikba fészkelt a patkányzsivaj,
könnyesen csörgött át garasuk nagy, bő zsebedbe,
báli zenédet nem nyomta el ennyi jaj.
Zsíros falattól csöpögött az állad,
mégis éhezők hódolatát vártad,
csúf dögvészből húztak fejed fölé várat,
rajtam kívül, eléd, értük mondd ki állhat?
Herceg ne félj, három nap gyászolok majd, ha elmész,
oly feketén, akár szíved feketéje,
földet is szórok rád, mint holtig hűséges kertész,
egyszer, de csak egyszer ereszkedek térdre.
Imába szövöm mily nagy barom voltál,
megbillen tán majd szavamtól az oltár,
vétkeidet tovább lábunk alatt hordod,
fent többé nem, majd ott lent hordod az orrod.
Ajánlás
Lehet a sorsod sok pénzzel kitömve,
a gödör végórán egyformán hideg,
nem lesz ki taknyod kegyesen törölje,
kupac lesz nagyobb fölötted némileg.