Horizont

Elgémberedett, fáradt a horizont,
az éj árnyaitól szennyes a fehérség,
hideg erdősáv- jászolban vajúdva,
új napot szül a ma, felsír a reménység.

Rózsaszín testű fellegek hajóznak,
azúr tengerben aranyfény kacsint,
s míg a feszült villanydrótok lazulnak,
újra szeretek élni, élni, megint.

Soványka köd foszlik, semmivé lesz
minden szürke, s minden árnyék,
a csonka kukoricaszár, a száraz gaz is,
valahogy ma csodás, pazar ajándék.

Ráncot húz a bőrön az idő lépte,
s már ok nélkül sajog az ember csontja,
de ha kel a nap, s megkopik a sötét,
egy ifjú néz mindig a messzi horizontra.

“Horizont” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedvencemmé vált versszakodat idézem e gyönyörűséges lélek-örömödnek:
    “Ráncot húz a bőrön az idő lépte,
    s már ok nélkül sajog az ember csontja,
    de ha kel a nap, s megkopik a sötét,
    egy ifjú néz mindig a messzi horizontra.”

Szólj hozzá!