Szeretném
ha szemedben nem lennék elveszett vándor
látva hogy a szekeremet meg nem tolom
félve a szűzi csendtől és pusztaságtól
fölnézni rám nem tudva úgy mint egykoron
mint akin a gondolat sietve fut át
kinek a remény fel sem tűnik olykor
nem is őrizve a sok és apró csudát
míg az orra alatt szikrát hányva mormol
ha nem kéne játszanom a földönfutót
az életem kézben tartva és uralva
nem gondolva hogy elveszek előbb utóbb
köddé fakulva a nagy sötét ugarba
nem nézve hogy ölelő karjába ki vár
és vissza nem is ülve már a nyeregbe
mint aki nem tud nevetni könnyezni már
úgy élve délibábokkal enyelegve
ígérve csak fűt fát ki tudja hogy hányszor
nem egyszer a saját levesébe köpve
nem menekülve az égő pusztaságból
mint akit vissza nem vár a szirtek öble
mint aki már nem is üvölt nem is rikolt
mint akit már nem foglalkoztat és izgat
lelkén ezernyi sérülés ezernyi folt
és ruháján a doh bűz és a csiriz szag
észre sem véve ha rosszat és ha furcsát
vágva csak a grimaszokat unott képpel
nem találva a pince a kamra kulcsát
irigyelve azokat kiknek lelkük éber
fel sem fogva se szívvel se józan ésszel
megvárni nem is akarva egész végét
mint aki már beérné a középszerrel
eljátszva az idejét és egészségét
hogy én se tudjam hogy mi jár a fejembe
hogy el miért nem fogadom és vállalom
csomagolva álmaim a rongyselyembe
hogy te is csak megfagyj a hűs jégvállamon
nem tudva miért nem tekintet le ma rám
örülve ha versben szégyenem kiadhatom
enyhítve egy kicsit tusakvó éjszakám
rúgva le magamról halotti paplanom
Móritz Mátyás
2021. Április 30. Péntek
Budapest, Csepel