Ne kérdezd…

Ne kérdezd…

Ne kérdezd, ki voltam,
azt sem, ki leszek.
Madár létem elszáll,
fájdalom már nem vár.
Rét füvén nem iszom
többé harmatot,
felhőről nézem a
lemenő napot.

S mindez mély titok,
örök rejtély marad.
Ne kérdezd, ki voltam,
mindegy, mit gondoltam,
az is, miben hittem,
volt-e kit szeretnem,
esti nap fényében
miért hullik könnyem.

“Ne kérdezd…” bejegyzéshez 12 hozzászólás

  1. Szia Rita, ott bizony valóban nem volt jókedvem. 🙂

  2. Köszönöm kedves Marica, hogy ezt is elolvastad. 🙂

  3. Köszönöm, kedves Zsófi. Nagy csoda volt, tény. 🙂

  4. Kedves Pilla !
    Az a lényeg, hogy erősebb voltál a fájdalomnál, legyőzted azt és megtudtad írni az akkori lelkiállapotodat. Örülök, hohy meggyógyultál. Sok szeretettel gratulálok, Zsófi.😍

  5. Kedves Pilla!

    Van ilyen. Az embernek nem lehet mindig jó kedve, kórházban meg különösen nem.

    Szeretettel: Rita🌹

  6. Ez most így sikerült, vagyis régebben, még kórházban írtam, amikor nem sok reményem volt a felépülésre.
    Köszönöm, hogy elolvastad, kedves Kitti.

    Neked is köszönöm, kedves Rita. 🙂

  7. Ez most így sikerült, vagyis régebben, még kórházban írtam, amikor nem sok reményem volt a felépülésre.
    Köszönöm, hogy elolvastad, kedves Kitti.

  8. Szomorú, mikor már kérdést se várunk, miközben hull a könnyünk.

    Kifejező, szép sorok.

    Szeretettel: Rita🌹

  9. Szomorú ez a vers Pilla. Szeretettel olvastam.🌺

Szólj hozzá!