Magamból
Most úgy érzem:
Vádol az ég, a Föld, s a csillagok.
Azért ami nem lehetek,
s nem vagyok.
Embernek születtem,
múló pillanat.
Mégis egésszé tesz,
minden mi megmaradt.
Megadatott régen sok boldogság,
elfelejtett mozdulatok – s megannyi gyalázat.
Hol a szív megdobban,
s a lét, tudat, fellázad.
És rongyokká tépett életem darabjait,
most összerakosgatni hirtelen nem is tudom.
Felettük nevetek s könnyezve sírok,
s ez elmúlt pillanatain szomorún szánakozom…
Óh rongyokká tépett,
apró darabok.
Ki nem nyitott,
s szélesre tárt ablakok:
Melyeken át évről évre,
elsuhantak édes fények, s árnyalakok.
Elbűvölnek változatok, és áldozatokért vérző sebekkel,
most magamból – magamhoz fordulok.
Kérdőn: Vallatva mindig valakit,
kérdezőn használva szavakat.
Elfojtani vágyom a szüntelen,
fel – fellobbanó lángokat.
Valami jön, közeleg, valami elemészt,
és én vagyok a parazsa.
De talán vétettem egykoron,
hogy elkerül az Isteneknek szerencse asszonya ?
Nem tudom hogy ki fogta ki,
vitorláimból a szelet.
De az elvetélt igyekezet mostan,
lassan maga alá temet.
Felkelni örökkön s harcolni kivont karddal,
ököljoggal, nem mindig lehet.
Van úgy hogy könnyeknek ködében,
nem kell más, csak egy cseppnyi szeretet.
Megijedtem – Mitől ?
Újfent nem tudom.
Valami van, érkezik, megfog,
rettegek tőle, mégis én azt most mélyen elhallgatom.
Születésemkor gyújtott gyertyámnak lángja, létemnek boldogság fénye,
néha oly halovány világít.
Hisz megint annyira más minden,
várok a reményre, csak ez az ami megmaradt, s irányít.
A mérlegnek két serpenyőjébe téve,
az igazat – s a hamisát.
Lassan örök bölcsőmet egyedül ringatva,
megvigasztalom türelmetlen önmagamat.
És szívemből feltör – felszakad,
csendes alkonyat – sós könnyeimnek alkonya.
Lám mégis való a mondás:
Az élet mostoha.
Fáradt, fájón remegő kézzel,
végigsímítom arcomat.
Felidézem újra álmaim és megszámolom,
akár az aprópénzt: Mennyi maradt.
Felszínre kerül így, józan ész,
az egyszerű emberi értelem.
S a meghalni vágyásnál még egy ideig,
vonzóbb porszem életem.
S arculcsapása a valóságnak,
örökös bűnben létiskoláim kijárom.
Vérben fürdik az új nap, minden megvalósulás,
s hogy mit hoz, ad nekem: Hát íme kivárom…
Rongyokká tépett életem darabjait,
most összerakosgatom hírtelen.
S miként újra egésszé válnak,
beleremeg erősnek is hitt két kezem.
Igy minden mi volt, s lesz,
az a hatalom – Akaratlan, akarom.
Rongyokká tépett életem darabjait,
ujjaim szétfeszítve felmarkolom.
Semmim sincs, és semmivé leszek,
célzott köveim utamon felszedvén eldobhatom – eldobom.
S színészként játszom tovább most már szüntelen szerepemet,
és a megadottakhoz hűen ragaszkodom.
Amikhez képest minden más,
ám elbűvölnek az alakzatok.
Itt vagyok, rád nézek, szeretlek,
s melletted maradok.
Érkezvén csókolva, ölelve téged,
mint a várva várt reménységet.
Megfogva gyengéden mindkét integető,
s engem üdvözlő kezeidet.
Fellobbannak azok az égre mint a madarak,
s utána alá szállanak.
És elmosódnak folyamatosan gondolatokban,
a kimondott, s a valóságokban is leírt szavak.
Ám bennem még él – élni fog,
halálomig az a csodás pillanat.
Ahogy ott álltál velem szemben,
és az előszőr volt: Miként megláttalak.
S. Sz. 04 – 5 -15.