Ház falában mesél a tégla,
udvaron a kő suttogva üzen,
öreg fák sóhaja hallatszik,
madarak szállnak nélkülem.
Fent az égen sólyom szárnyán,
Jelen ölében, jövő hátán
az Idő rohan. Meghanyatlik.
Föld mélyén a múlt morajlik.
Mezőn halkan eső koppan.
Mintha ezer titok folyna onnan,
úgy futnak az ezüst cseppek,
Elmossák az órát, percet.
Állok ott, a földet nézem.
Múlt elköszön, nincs emlékem.
Fent a felhő szeme könnyes,
Jövő hallgat, a jelen csöndes.
– kegyetlen idő. –
Rejtelmes versedet többször elolvastam,minden sora egy kapaszkodó,gondolkodásra késztet.
Szépek a rímek, dallamosak.
Szeretettel: Gugi
Köszönöm nektek. 🥰
“Állok ott, a földet nézem.
Múlt elköszön, nincs emlékem.
Fent a felhő szeme könnyes,
Jövő hallgat, a jelen csöndes.”
Tetszéssel: Rita
🌹
Tartalma igazán megfogott a versednek. Múltidő a kopott, jelenben a rohanás, a jövő pedig titokkal teli… Tetszett nagyon.