Utad a tisztásig

Tizenhárom napnak ragyogó sugára
ontja fényét útra, mi visz csodanyárba.
Tavasszal kezdődött, szerelem-évszakon –
addig tapogattál, szinte csak félvakon.

Érezted, sejtetted, kell lennie fénynek
ami zord árnyakból tisztásra visz Téged –
mégsem volt fogódzó, mibe kapaszkodni
tudtál volna azért: segítsen kihozni!

Ekkor jött egy este, komor, sötét árnyú,
rádterült, mint zord griff, elrettentő szárnyú,
s követelte: nézzél önmagadba tüstént,
szabadulj méregtől, űzd el szürke füstjét!

Igen megijedtél – ösztönöd hangja volt
griffmadár képében, s önvalód hangján szólt:
Változtass, míg lehet, fuss ki az árnyakból,
hiszen van most Veled, ki folyvást átkarol,

s kísér, ha engeded, szoros ösvényeken,
keresztül árnyakon, meddő-vad réteken,
egészen addig, míg tisztásra nem érhetsz:
hisz tőle fogódzót akármikor kérhetsz.

Értetted, érezted, tudtad, hogy így lehet,
így most új irányba fordulhat életed.
Méreg nélkül juthatsz sugáros tisztásra,
terhed segítődre bízva, senki másra.

Azóta csak tisztul minden az utadon,
egyre árnynélkülibb képek a tudaton:
„Egyre inkább látom, egyre jobban ragyog
szép fejem új fénye: Új-Önmagam vagyok!”

Tizenhárom zászló jelzi megtett utad,
tizenhárom érem, ezt nyújtja a tudat,
mit átadott neked az, aki hűn szeret,
folyvást várva szavad: Érted ma mit tehet?

Most már Te is tudod, most már Te is érzed:
közel van a tisztás, mi kincset rejt Néked.
Új élet sugarát, s olyan szeretetet,
mellyel Téged más még sosem szerethetett.