A sötét Naplovag

Összes megtekintés: 52 

Zöld rét és magas füvek
Itt hol csendben zöngnek a legyek,
Itt hol béke honol,
Egy bús lovag dalol.

Fekete várának
Fekete tornyában,
Tornyának legmagasabbik sarkában él Ő,
A sötét hős.

Jajong,búsong,kesereg,
Hogy nincs mellette senki sem,
Senki, hisz átok ül rajta,
Ez, mi lelkét fogva tartja.

Régen, midőn aranyhajú ifjú volt
Arcán nap-mosoly dalolt,
Fénye beragyogta eget-földet,
Segítette a gyermekeket s nőket.

Volt neki egy arája,
Nap és Hold leánya,
Boldogok voltak,
Mígnem a dolgok éjbe borultak.

A leány eltűnt, tovalett,
Fogsága lett a nagy torony.
Sírt keservesen, hát még ennek anyja,
Kinek a lelkét a bánat el nem hagyja.

Visszahozom,mondta a hős,
Megszetem,hisz karom erős s szívem bátor.
Hitte az asszony ,hisz hinnie kellett,
S a fiú már tette is a lóra a nyerget.

Vágtatott mint a szél, az ítélet,
Hisz szerelme élete nem érhet így véget,
Kardját kirántja s kiáltja:
Te förtelem! Jöjj elő!

Jött is annak hét fejével,
Lángralobbant tűz kezével
Látta a lovag, hogy itt nem elég az okos elme,
De fűtötte őt hős szerelme.

Támada az ifjú,
De ős, öreg a sárkány,
S mint már sok ilyet kiállván,
Tudta mit tegyen.

Harcoltak száz éjen és száz napon át,
Mígnem a Naplovag kardja talált,
S ahogy e szörny, e förtelem haldokolt,
Úgy súgta s előrehajolt:
No te legény ím legyőztél,
Elvetted tőlem ki kedves s egy van: ÉLETEMET.
Így hát szemet szemért legény,
S a leány nyakára tette a körme hegyét.

Sírt bizony a leány
E szép Nap és Hold leánya,
S így jelent meg a sárkány csúf mosolya,
Mely után mindent vér boríta.

Nagyot koppant az ifjú térde,
Nem,nem érhet így véget,
Az ő élete,szerelme,virága
Itt hever a porban hiába.

A sárkány így szóla:
S mielőtt meghalok
Ím egy dolgot rád hagyok:
Legyen örök élted,
Hogy szenvedésed sose érjen véget.

Magához ölelte a leányt,
S már érezte szívében a hiányt.
Hazaviszi anyjához,
E szép, szőke holt leányt.

Ekkor összecsaptak az egek,
S ezernyi villámok jöttek velek
Mind éktelen visítás és sírás,
Egy anya most bosszút kíván.

Egy villámból kilépett e lány anyja,
Szeme vörös, haja zilált,
Fültépő sikolya messze kiállt
S ott volt előtte ki valóban volt, egy boszorkány.

Átkozott fiú,
Egy dolgot ígértél,
Meg nem tartottad,
Így hát légy átkozott,
Átkozott mindörökre,
Legyen tiéd a sárkány bőre,
Vadássz s vadászva légy
Az idő vasfoga sose tépjen szét.

És ím ahogy az átok talált,
Így lett a Naplovagból sötét sárkány.
Éjjel vadássza a falvakat,
Nappal emberbőrben éli újra a kínokat.

Nyugta sosem lesz,
Ez el nem hagyja soha,
Egyetlen reménye maradt csak,
S az nem más mint egy hős lovag.

“A sötét Naplovag” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Nagyon érdekes a versed, de nem értem, hogy miért a lovagot átkozta meg a lány édesanyja, aki mindent megtett azért, hogy a lányt megmentse?

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!