Már nem várlak

Már nem várlak

Mikor egyedül hajtom párnámra fejem –
fénytelen arccal ébred a hajnal,
hiányzik az égről a kékség,
közönyöd fátylán lejt táncot a sötétség.
Suhanó gondolat láncai fognak.
De nem nyújtod kezed mi oldozhatna,
s míg vágyakról suttogó éjszaka neszez –
lassan elhalkul a szenvedő lélek szava.

Már nem kérdezlek, nem várlak.
Csak tudom, hogy vagy valahol –
a mozgó térben, a létezésben,
csended mégis áthatolhatatlan,
nem oldja se ima, se égő katlan,
melybe emléked lassan belehull,
s porladó pernyéjét a hajnali szél
szét szórja valahol.

Cobblah Ilona

“Már nem várlak” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Az elfogadás van versedben, a fájdalommal vegyes hiány és gondolat. Szép szomorú vers.

  2. Kedves Ilona! Nagyon szomorú, de mégis SZÉP, mint vers.
    Szeretettel jártam Nálad.
    Mária

  3. Kedves Ilona!
    “csended mégis áthatolhatatlan,
    nem oldja se ima, se égő katlan,
    melybe emléked lassan belehull,
    s porladó pernyéjét a hajnali szél
    szét szórja valahol.”

    Egyszer valamelyikünk egyedül marad.
    Ez az élet rendje.
    Gyönyörűen versbefoglaltad.
    Ölellek:
    Marica

  4. “Mikor egyedül hajtom párnámra fejem –
    fénytelen arccal ébred a hajnal,”

    Szomorú, szép vers, bár benne van, hogy már nem várlak, mégis úgy tűnik, öröm lenne, ha jönne.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!