Már nem várlak

Már nem várlak

Mikor egyedül hajtom párnámra fejem –
fénytelen arccal ébred a hajnal,
hiányzik az égről a kékség,
közönyöd fátylán lejt táncot a sötétség.
Suhanó gondolat láncai fognak.
De nem nyújtod kezed mi oldozhatna,
s míg vágyakról suttogó éjszaka neszez –
lassan elhalkul a szenvedő lélek szava.

Már nem kérdezlek, nem várlak.
Csak tudom, hogy vagy valahol –
a mozgó térben, a létezésben,
csended mégis áthatolhatatlan,
nem oldja se ima, se égő katlan,
melybe emléked lassan belehull,
s porladó pernyéjét a hajnali szél
szét szórja valahol.

Cobblah Ilona

“Már nem várlak” bejegyzéshez 8 hozzászólás

  1. Kedves Ilona!
    “csended mégis áthatolhatatlan,
    nem oldja se ima, se égő katlan,
    melybe emléked lassan belehull,
    s porladó pernyéjét a hajnali szél
    szét szórja valahol.”

    Egyszer valamelyikünk egyedül marad.
    Ez az élet rendje.
    Gyönyörűen versbefoglaltad.
    Ölellek:
    Marica

  2. “Mikor egyedül hajtom párnámra fejem –
    fénytelen arccal ébred a hajnal,”

    Szomorú, szép vers, bár benne van, hogy már nem várlak, mégis úgy tűnik, öröm lenne, ha jönne.

    Szeretettel: Rita🌹

Szólj hozzá!