Megállt órák

Megállt órák

1.

Örökre megmarad benne, az én hitem,
fölkavarodva, akár csak a föld gyomra;
a nélküle idegen világ pihéiben,
bizonytalanságot könyvelve az arcomra.

Remélve, a falakat egyszer ledöntöm,
nőve egyre érettebbre, nőve nagyra;
megtalálva a sár alatt is a gyöngyöm,
csavargóként nem hajítva ki az utakra.

2.

Remélve hogy szavaimat észreveszik,
nem maradva, világtalannak és vaknak;
hogy az öröm, egyszer velem szekerezik,
kinek szemében egykor, galambok laktak.

Velem, ki szívem, most is csak neki nyitom,
kinek nyomát, úgy ütöm én fehér bottal;
az utat, koloncként hordva lábaimon,
remélve, hogy elkerül a még nagyobb baj.

3.

Engem, ki önmagam már, annyit kerestem,
engem, kit föl, nem keresett csak a dudva;
ki érte magam, most a legszebbre festem,
könnyeimet is, a nyelvem alá dugva.

Kinek a világ, még most is, sokszor hideg,
remélve hogy, keresztezem egyszer útját;
plébániaként a templom egereinek,
szorongatva csak, a szándékaim rúdját.

4.

Kinek szívében, sok volt már, ki űrt hagyott,
hogy tovább szorítsa a fejem a markom;
amerre fordultam, nem látva csak fagyot,
félve, hogy minden örömöm elhullajtom.

Úgy érezve, nekem a közel is távol,
tovább szőve, magam ellen a terveket;
lesve csak, a meddő dombok homlokából,
temetve be, a szememben a kerteket.

5.

Unva már, hogy a más sikereit lessem,
hogy át, ne is tudjak lépni a halálon;
hogy szegény fejem, csak a falba verdessem,
nem is tudva, magam meg, kiben találom.

Hogy magadtól el engem, többé ne ijessz,
hogy újra nekem add, a kezed, a szádat;
hogy ne bújjak, az erdők gyökereihez,
hogy újra fölhúzzam, a megállt órákat.

6.

Úgy érezve, megint elhagytak és dobtak,
gondolva a képtelenre, és a vadra;
görbén heverve, akár csak a halottak,
az egeket, börtönömből tapogatva.

Nem bírva a csendet, nem bírva a ricsajt,
mint akit rémiszt a semmi, és a tömeg;
nem tudva, értem ki fog, könyörögni majd,
állva csak, mint egy nyomorult és vén cövek.

7.

Úgy érezve, az álmaim is veszettek,
amelyek, annak is csalódást okoznak;
akik ameddig éltek, engem vezettek,
hogy most lássam csak magam én, vén gonosznak.

Rettenve meg, a tükörképemnek láttán,
nem akarva hogy hallgasson, és hogy lásson;
hogy hogyan botlok meg én, megint csak sántán,
feledve lelkes, jóízű kacagásom.

8.

Nem értve hogy, kezeimet mért nem kérik,
nem is gondolva, csak a végtelen ködre;
süllyedve a feneketlen fenekéig,
nem gondolva a valamivel is előbbre.

Meg sem erősítve magamban a vágyat,
akit megérteni, már nem is fáradnak;
tán arra várva, hogy fölfaljon a bánat,
lesve hogy szavaim, halomra száradnak.

9.

Túl minden zűrzavaron, túl minden renden,
meg sem lepődve, hogy csak magamba marok;
lesve, hogy terül el holtan, minden kedvem,
míg szikrát lehelnek rám, az arkangyalok.

Nem tudva hű, kihez, mihez maradhatok,
szemfényvesztő varázsként nézve a holdra;
zárva be, a pókhálófödte ablakot,
az ütések alatt, szénné sajtolódva.

10.

Nem akarva pótolni, semmit a jobbal,
nem is tudva, hová tartok, honnan jöttem;
kedvtelen és jóllakott nyújtózásokkal
lesve, rémeim hogy járnak körülöttem.

Úgy csinálva, élve, mintha minden rendben
lenne, nem látva értelmét, ha kisírnám;
hordva csak a gyöngyöm, a rongyos zsebemben,
hogy az agyam, ne is legyen a szolgabírám.

11.

Álmodva a szépet, örvényekbe dobva,
magam ízekre, magam csokorba szedve;
zizegő szívvel, isten helyett bosszankodva,
majd el, zsíros papirosként szenderegve.

Szenvedéssel, úgy ruháznak fel a jogok,
míg a reményeim fölé, árnyék hajol;
elülve rajtam, mint az öreg szúnyogok,
bámulva rám, a göbbedő hodály alól.

12.

Úgy próbálom, nem sejteni a falakat,
elhinni, ilyen lehetőségem nem volt;
ragadva meg a vörös, karcsú nyarakat,
mit el a sok szél, nem ördögszekéren hord.

Erősítve meg magam, újra a hitbe,
remélve hogy, nyomot hagy benned a léptem;
a sikongó görcseimet fényesítve,
baltaként szikrázva föl, a forgács-fényben.

13.

Fürödve a verejtékben és a vérben,
remélve csak, hogy a múlt, ma nem ér utol;
hogy a dér engem, ne értetlenül érjen,
hogy nem kell merítenem a tisztes bosszúból.

Hogy meggyökerezek egyszer majd a rögben,
kezedbe adva mindent, amire vágytam;
puha varjúként ülve a gyolcs ködökben,
és sáros krumpliként a fagyos szalmában.

14.

Meg, miért indokoljam és magyarázzam,
hogy felismerj, megint csak a kezem nyújtom;
hogy megérezd éhségem, és nyirkos lázam,
hogy vérem fel, érintésedtől piruljon.

Hogy téged szerethesselek csak vidulva,
hogy eltapossa a valóságot a remény;
veled összébb forrva, és összébb simulva,
meglelve a nyugalmat, mit terveztem én.

15.

A szó engem nem butít, a fény nem vakít,
tudva, hogy a fájdalmaimat szétmarom;
gyűjtve össze, szemem lágy lobogásait,
hogy el ne veszítselek, nyújtva két karom.

Mit sem bánva, ha el már veled tévedek,
míg meg, újra az örömeimet mászom;
míg fullasztó holtomból újjá éledek,
behavazva minden, félszeg motyogásom.

16.

Mint aki rátalált a másik felére,
mint akit körbe, a sok csoda szimatol;
nem lesve a poklok fogaskerekére,
míg feltűnsz, az álmaim gőzei alól.

Kinek a félelmeit, mind jól ismerem,
foganva vele, az örömből, a kéjből;
hogy a papom lehessen, és az istenem,
értem világítva föl, az örök éjből.

17.

Nem nézem, ki hagyott el, hogy ki követett,
ostoba módon, miattuk nem is szánom
magam, szórva el, a nagy rubinköveket,
kezükre adva, féltve őrzött talizmánom.

Kutatójaként az archimédeszi pontnak,
terelve tovább magam engedelmesen;
hogy meg ne csorbuljon élén a horizontnak
a szemem, míg a tavaszt, a vállamra veszem.

18.

El azért sem menekülök, el sem bújok,
nem akarva tovább vak lenni, sem süket;
hogy tovább nehezedjenek csak a súlyok,
szorítva ellenem össze az öklüket.

Mondva engem árvának, és mondva vadnak,
értve engem ezredszerre is csak félre;
nézve hogyan marnak, és hogyan fújtatnak,
szegezve fegyverük, mellem közepére.

19.

Nem akarva még tovább törni már könnyen,
hogy rosszabbul ne alakuljon a sorom;
hogy még tovább sötétedjen csak a könnyem,
hogy válladra teríthessem a bársonyom.

Tudva hogy, édes kevés mit neked adtam,
hogy kevés bennem a tapintat, az illem;
téged keresve, a gyönge pillanatban,
hogy szívedbe öntsem, dús örömelixírem.

20.

Nem mondva, többet és jobbat nem tehetek,
hogy tovább távolodjon, végső határa
boldogságomnak, míg újra megremegek,
vetve szemem, a kétkedőim hadára.

Kiknek már a közelségét sem kívánom,
kit farkasverembe, egyikük sem vettet;
kikért össze többé, szívem nem cibálom,
gondolva az istennél is kevélyebbet.

21.

Én, akit sokszor csak a gondolat védett,
hogy szavaimmal meg, nem mindenkit bántok;
melyek közül, benned is sok feketéllett,
úgy égetve, mint a rőtszakállú lángok.

Remélve, kétkedéseid romba döntöm,
hogy üresen, ne maradjanak a mennyek;
túl a szégyenletes, titkolódzó csöndön,
míg rajtam a falak, sorra meghökkennek.

Móritz Mátyás
2021. Június 12.-13. Szombat-Vasárnap
Budapest, Csepel

“Megállt órák” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. Micsoda pompás elégia! Akinek íródott, akihez szól, remélem érti, hiszen ott vonaglik a sorok között az érző, elhagyott, fájó lényed.

Szólj hozzá!