A nyíl

A nyíl

Kamaszkoromnak talán legszebb nyarán
Íjazni tanított unokabátyám.
Feszült az íja, nyila messzire szállt!
Csak álltam ott, és bámultam a csodát.

Vékony nádszál – harmatgyönge voltam,
Így az íjat feszíteni sose tudtam.
Így telt a nyár – Gézu sokat nevetett,
Ez fejlesztette akaraterőmet.

Egyszer a strandon barátját megláttam,
Mosolygott rám, s én vérvörösre váltam.
Úgy éreztem lehetetlen nincs többé,
Íjaznom sikerült – többé-kevésbé.

Eltelt a nyár, s jött a búcsú bús perce.
Egyikünknek sem volt túl jó a kedve.
Én a Dunántúlon, barátom messze…
Így sírdogáltam az udvaron este.

Kilőttem egy nyilat a levegőbe.
Messzire szállt, évekig feledve.
Majd egyszer, amikor megismertelek,
S téged egész éjjel szerethettelek…

Hajnalra egy szúrást éreztem én –
S megtaláltam nyilam szíved közepén.

“A nyíl” bejegyzéshez 6 hozzászólás

  1. Kedves Pilla!

    “Kilőttem egy nyilat a levegőbe.
    Messzire szállt, évekig feledve.”

    Az élet ilyen.

    Álmaink íján feszül a lélek,
    ki tudja, mit talál el a végzet.

    Gratulálok versedhez.

    Lajos

  2. Kedves Pilla,
    nekem is a zárás tetszett legjobban.
    Verstani szempontból nem a legjobb ez a versed, de bennem gondolatokat indított el, mert én is nagyon szerettem nyilazni.
    Visszarepítettél gyerekkoromba, amikor társaimmal az erdőt jártuk, íjat és nyílvesszőket gyártottunk, majd lövöldöztünk a láthatatlan ellenségekre. 🙂
    Már csak emiatt is érdemes volt betérni hozzád, hiszen az emlékek írásra serkentik a tollat.
    Jólesett itt lennem. 🙂

    Szeretettel: Kankalin 🌺

  3. A zárás remek! A második versszak utolsó sorától kéne átgondolni a szavakat. A harmadik és negyedik is jó.

  4. Örülök. 🙂 Csupán egy történet elmesélése, valóban, csak a tartalom igazán érdekes. Hiányzik belőle valami,
    érzem, amitől – úgymond – nagy vers lehetne. De sebaj, hol így sikerül, hogy úgy – fő az, hogy nincs két egyforma.

Szólj hozzá!