Föltartott tű fokán él s létezni kényszerül Hamlet bús szelleme. Helsingőrön át Hiéna-szél szaggatja ruháit, elvadultan csörömpöl. Jobb volna tán homokszemeknek menni Ninivéket-látott kiszáradt sivatagba – az se volna hiteltelenebb, mint naponta rombolni fedhetetlenségek nimbuszát.
Rossz álmaink minduntalan mellettünk maradnak. Megalkuvók, haszonlesők lábnyomain át járni a göröngyös szamárlétra karrierek taposómalmát. Titoktartó ritkán ha lehet a lemenő, horizont-kerülő csillag is. Évek multán majd a már megöregedett hóhér tekeri tokásodott nyakak köré gyilok-kötelét.
Szétugró csont-koponya halmok tekeregnek már mindenütt. Nyílt, baljóslatú mérgeikkel nyílt szívekig lecsorognak titkos üvegcsék komisz nedvei. Yorick odvas fogait a nagy sírásók gondos precízségével párszor élesre megfeni.
Majd csak elnyeri jutalmát az igazság, ha új, egzotikusabb Ophéliák is mernek vallani bánataik terhe alatt öngyilkosokká. Összekötözött rabláncokon Poloniusok vak-engedelmeséggel meglapulnak. Akkora Hamlet már rég nem fog leplezett függönyök karnisa mögé bekukucskálni nem látva feláldozható délceg tetemeket.
Kibújni a felelősségek bűne alól észrevétlen – félő -, már túl késő, nem lehet. Felöklendezett, kénköves bűzével jobb volna tán, ha a sok kis megátalkodott Klaudius kiskirály menten világgá futna. – Hibás tapasztalatok csupán újabb zabolázhatatlan, nyers problémákat idéznek fejeinkre.
Hamlet önmagában már röstelli, hogy mindig neki kell belátnia valamit. Függőleges ösvényeken az idő-hurkokat elmetszi a történelem. Árnyékalakjai azonban szüntelen itt bolyongnak…