A remény ciklonjai már mindannyiszor kísértésbe visznek bennünket a Lét-spirálok magassági fokain. Mindannyiszor megpróbálunk ugrani, vallani, tűrni holnapok mindennapi nyűgét.
Csuklyátlan nagyvárosokat kerülgetik s még evakuált álmainkban sem lehetünk teljes körűen egyenértékűek s függetlenek. Egy árválkodó virágszál tán kibírja szélvédetten a part – sziromhúsa eltűrt testünkhöz hasonló.
Minden kriptaarc rejtjeles hieroglifával holdként bámul mélán vissza ránk. A gyöngéd, önzetlen odaadás szép, akár a gyerekhaj. Arctalanná válik sok esetben csöndes pusztítóként a jelenvalóság: e sivár kaptár, menedékhely, ahová csak kivételezetteknek juthat elegendő bebocsátás.
Hóesés, zsivalygás, fenyegetés a földalatti világ rom-lakóit menten felfedi évszakok pusztán hagyott, siralmas sötétjét minduntalan elmetszi forgács alagutak járataiban bújócskázó, komisz-szülte fény. – Rettentőkké lettek farkasbőrbe öltözött bárányai, kiváltságos kivitelezettjei celeb-hírességeknek.
Naptalan szemhatárban iránytűk útmutatása sem lehet elegendő, ha sivatagot akarnánk körbejárni. Jobbra-balra mindig elhajlik valamely köztes, ideiglenes irányba az űzöttek kezdeti félelme, melyből rendre a nagyhatalmú emberek gazdagodnak. Ki rabságban tart másokat azt előbb-utóbb eléri önző, gyilkos végzete.
Öngyilkosságba-menekült testek fohásza névtelenül felfénylik törtető, kicsinyes ember-pótlékok tömegeiben. Jobb volna inkább nem menni Ninivébe, hogy ne kelljen szolgamód-ostobán hinteni megfogadható, prófétás szavakat, miket a gyarlóbbak ugy se fogadnak meg. Sírdogáló, védtelen kisdedeket inkább dédelgetni inkubátorok mesterségesen táplált kikötő-öle helyett.