átfutott

átfutott rajtam
szívemen lábnyomok
vénámban eremben
száradó sár futóhomok
átfutott rajtam
mindent előzve elől
nem tudom mi ez
de sejtem hogy megöl
lábnyomok száradnak
szívem ócska falán
őriz egy képet
elfáradt retinám
félig ülsz
félig fekszel az ágyon
benned a halál
szövi árvaságom
hideg a kezed
tekinteted fénytelen
ahogy rám zuhan
szempilla réseken
átfutott rajtam
szívemen lábnyomok
huszonöt évnyi kín
megannyi sirató sorok
vénámban eremben
apad az élet vize
s ha elfogy mindegy
hogy az ember hisz-e
szívemről a lábnyomok
futnak a semmibe

“átfutott” bejegyzéshez 5 hozzászólás

  1. Libabőrös lettem a felismerésedtől, kedves Janus. A szavak összevisszaságot tükröznek, mit amikor ilyenkor érez az ember. Egy pillanat tört része alatt átfut az emberen a másik szeretett ember leendő hiánya. Szinte vele együtt átérezzük a majdani nemléte utáni történéseket, aminek a vége a semmibe vezet. A végeredmény a tehetetlenségtől izzó üres tekintet . Szembesülni a jövővel, lebénítja még a gondolkodásunkat is.
    Szeretettel olvastalak, Zsófia.

Szólj hozzá!