Rohanó évszakok

Tavaszidéző volt az április,
fények cikáztak a fák között,
és porosan csoszogva jött a nyár,
mely távol még, de mégis oly közel,
és már éreztem ahogy szúr
a fehér forró vakító homok,
és selymes fátyolként megült
a macskakövek kopott ráncain.
A karóra delet ütött pulzusomon,
és éreztem amint az idő,
barázdát sző cserzett arcomon.

A szerelmes park fű ölén,
letűnt öleléseim már hideg
dér csipkézte szerte át,
és szürkébe fordult a
nem rég még ezer színnel
pompázó gyönyörű világ.
Minden rohant csak én álltam
megkövülve mozdulatlan,
míg az évszakok gyűrűi
gyűltek fájón és halmozottan,
és őszülő homlokom már,
a hófehér tél takarta be.