Vallomás a torz önképhez

Nekem Te voltál a tenger, de azt mondtad, csak egy csepp vagy,
Nekem maga voltál az egyetlen legnagyobb csillag, szerinted csak a legapróbb voltál a rengetegből,
Szerintem Te voltál a jószándékú pók, ki becsalt a szeretet hálójába, te azt állítottad, hogy csak egy konok pók hálójába ragadt bolha vagy.
Nekem Te voltál az élet fája, ellenkeztél, hogy te csak egy falevél vagy a világ legsűrűbb dzsungeljában,
Te voltál a legszebb virág, akit öntöztem, s te mégis azt mondtad, hogy egy száradt kóró szára vagy.
Te voltál a hegy, kit büszkeség volt megmászni,
mégis úgy gondoltad végig, hogy csak egy pici kavics vagy, kit sokszor elhajítottak, eldobtak, kacsázásra is ócska vagy.
Egy meleg kabát voltál, kit akkor azt gondoltam, a szeretet fűtött, de mint kiderült, úgy tudtad, hogy csak a leggyengébben kabátra varrt gombot rögzítő foszló cérnaszál vagy.
Szerettek téged, s te válaszként mindvégig utáltad magad,
de sose feledd, van egy ilyen mese: A rút kiskacsa.