LéleKacsa

Lelkemben éjjelente gyertyát gyújt a remény,
s lágyan odasúgja nekem: „ne félj!”
Szorongásom tavát a mécses forrón izzó fénye apasztja,
s én addig kacsaként vergődve úsztam a mély tóban.
De most eltűnt az állóvíz,
s most a helyén egy sivár homokos part,
s most nem hangos hápogásomtól a lanka.
De egy kacsa víz nélkül,
mint egy éjjel Hold nélkül,
s mint fekvéshez készülő gyerek mese nélkül,
-mondd, te parázsló fényt öltött hit, mondd, mit ér?
A csőrömmel eltöröm a mécsest,
hadd kapjam vissza azt, amitől félek.
Engedd, hogy tanuljak nem gyötrődve úszkálni,
helyette kellemesen a víz felszínén lebegni,
s akkor a hápogásom sem lesz olyan hangos tán,
s nem remeg bele lelkem ezen szeglete,
s az éjjel sem marad Hold nélkül,
s az alváshoz készülő gyerek sem marad mese nélkül.