Törött lámpással andalog egy tündér a lelkemben,
szorongásom sűrű erdejét járja körbe-körbe.
Egy őzként vacogok egy könnytől szétázott leveleket hullajtó fa alatt
(nem esik az eső, a fa sír. Nem eső, könny.)
Kihűlt fényével haloványan rávilágít egy bokor ágain szövő pókra,
hálójára való pillantásom bomlaszt,
a pók úgy készíti elő az odarepülő légy halálát,
ahogy a Halál számomra veti meg az ágyát.
Lám, olyan sápadt a pilács fénye,
hogy egy szentjánosbogár odakoppant a törött üvegére
(de legalább csilingelt.)
Ráhullt a bogár a pók hálójára,
nem is légy hát, hanem egy smaragd az áldozata,
a pók nem válogat,
a Halál nem válogat.
Már a fának a könnye csillog az orromon,
s a szívem erősen dobog,
iszom a levegőt, szomjazom a lég után,
s jön a tündér, leül mellém,
a fakó fényben szinte nincs már élet,
a repedt mécses tovább törött,
a földre csöngve hullott egy darabja.
Hogy lehet, hogy a fény, ami ennyire színevesztett,
felszárítja az orromra hullott könnycseppet?
Eltűnt a tündér (hisz ettől tündér),
s így hagyta hát maga mögött a remény egy szilánkját.
