Elszáradt ágak
Keményebben ítélkezni,
ki is tudna én felettem,
emelkedve velem együtt,
és süllyedve újra mélyre;
élni hol felfedezve, hol
teljesen elfeledetten,
hogy felváltsa ragyogásom,
a lelkem örökös éje.
Suttogva el századszorra
is, hogy te vagy az életem,
megpróbálva minden napom
túlélni, kevesebb könnyel;
az ismeretlen tájakon,
és a messzi vidékeken,
úgy érezve, hogy előtted,
vallanom és bűnhődnöm kell.
Megpróbálva felejteni,
és levágni az ágakat,
hogy úgy érezzem, a szívem,
kitakartam és kitettem;
nyugalommal takarva be,
mind a kóborló vágyakat,
úgy szeretve meg magamnak,
csöndesebben, szelídebben.
Kikutatva az okait,
és titkait az időnek,
nem tudva hogy hol olvastam,
hol éreztem, és hol láttam;
arra járva, hol a fákon,
csillagok és árnyak nőnek,
az örök téli álomnál is
dermedtebben és tisztábban.
Nem tudva hogy mi jelenti
a véget, és a kezdetet,
úgy pillantva hol magamra,
hol magamba, újra hosszan;
nem tudva hogy melyik vágyam,
okozza majd a vesztemet,
hogy elkopott álmaimat,
vállalhatóvá foltozzam.
Nem tudva, hogy mit várhatnék
el, a szavaimért joggal,
hogy mit ér, ha a szívedbe
vésem, és füledbe rágom;
várva az örök életet,
őszintén és tárt karokkal,
hogy holdként nevethessem ki,
a legnagyobb gyávaságom.
Nem jutva se nyugvópontra,
napirendre nem is térve,
építve a láthatatlan
és a látható között hidat;
az összetört szívem toldva
újra csak, a tolvaj éjbe,
színt vallani hívva újra,
a néma halottaimat.
Érzéseim úgy sikoltom,
úgy üvöltöm, és úgy zengem,
szembeszállva minden földdel,
tengerrel, és minden mennyel;
hogy titokzatosságoddal,
csak te tarthass foglyul engem,
ítélkezve magad fölött,
ajkaidon a nevemmel.
Móritz Mátyás
2021. Július 24. Szombat
Budapest, Csepel