Lennék szél, mi körbeölel,
bőrödet gyengéden cirógatnám,
füledbe suttognám:
örökkön-örökké,
s szemedben önmagam viszontlátnám.
Magammal pörgetném testedet-lelkedet,
lábaink alatt az egész világ,
repítenélek egy távoli szigetre,
hol mi vagyunk ketten
és senki se lát.
Leélnénk együtt egy mámoros életet,
míg hajadban nyílik sok őszi virág,
s ha szólít a tél szava, fognám a két kezed,
s dalolnék érted egy hálaimát.
Utolsó sóhajod
magamba ölelném,
s emelnélek a Tejút felé,
együtt utaznánk egymásba karolva
a csillagösvényen hazafelé.
“Szél dala” bejegyzéshez 3 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Kitti és Éva! Köszönöm szépen, hálás vagyok, hogy olvastátok és visszajeleztetek.
Szeretettel: Ibolya
Nagyon tetszik verseden a lágy végigvezetés, a Csillagösvény pedig gyönyörű vég. Magam is hasonlót szeretnék. Gratulálok!
Gyönyörű szép metafora a versed, a közös élet, a házasság szeretetének megélésével. A szél hasonlatoddal induló vers eljut a csillagösvényig, ami mindannyiunk végét jelenti, hiszen csillagból lettünk, csillaggá leszünk …