Könnyek
Mostanában könnyek jutnak eszembe régről,
kamaszkorom óta nem hullott szemeimből.
Eltemettük apánkat, szívből sajnáltam őt,
örök mosolya vígasztalt, sírásom nem jött.
Majd sokáig kavarogtak bennem érzések,
sajnos nincs már köztünk, de maradtak kérdések,
őszintén szerettem olyannak, amilyen volt,
hiányzott és véltem, szembe jött velem olykor.
Anyánkat temettük, bennem nagy a bánatom,
zokogott a család, nekünk sok volt a fájdalom,
nem sírtam, de őt tette, emléke magasztalta,
szeretete, jósága lelkem vigasztalta.
Később megaláztak, keserűség mardosott,
láthatatlan könnyeim belül martak nagyon,
csoszogva jártam utam, nyomorék jelzővel,
kiröhögtek hátam mögött, tették jó kedvvel.
Elmúltam hetven, és bizony sokat változtam,
előjöttek a könnyek, erre sem gondoltam,
mások öröme, bánata mélyen meghatott,
forrón folyt arcomon, vallom, lelkemnek jó volt.
Kedves Éva!
Való amit írsz, gondolsz. Nekem akkor még erősebb volt a ragaszkodás, mint a búcsú.
Való, hogy az érzéseineket vállani kell, akár a könnyeinkket🌺🌺🌺🌺🌺
Én is észrevettem kedves László, hogy idősebb korban az ember érzékenyebb. Azt gondolom, a könny nem szégyen, aki sírni tud, annak szíve van. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy aki fiatalon nem sír annak nincs, de akkor belülről sír az ember sokszor, mintha szégyellni kellene érte magunkat. Később jövünk rá, milyen rosszul gondoltuk. Gratulálok a vershez!