Csak suttogva…
Tóth Enikőnek szeretettel
Csak suttogva szóljon most a zene,
megnyugvásom már esélytelen,
hisz oly feszültek lelkem húrjai,
megbékélésem tán reménytelen?
Ragyoghatna a nap felettünk,
fénye, melege sem vidítana,
hiszen Erdélyben egy tündérnek
arany szíve fáj nagy bánatában.
Ő, aki verseivel ajándékoz,
mesélő szavai bűvölnek minket,
lényét küldi patak csobogással,
madárfüttyel, erdei homállyal.
Nádszál önmaga hajlik a mezővel,
virágok közt mosolyával, derűvel,
távolba néz az erdők, rétek felett,
tűzoltója, védője sok embernek.
Ó, ha tudnék most hozzád rohanni,
bánatodat, téged keblemre vonni,
megtört magam vigaszod lehetne?
Őszintén ringatnám szép lelkedet!