Megőrizve lényegükben

Megőrizve lényegükben

Charles Baudelaire-nek

Nem felejtem mire egyszer,
neked fel és megesküdtem,
tűzben fagyva, vízben égve,
könnykacajjal agyam rágva;

hogy párává ne lobbanjon,
akaratom már az üstben,
enyhülésem nem keresve,
vájva csak a rondaságba.

Ígérve hogy az ajtómat,
egész a sarkig kitárom,
a sors, bárhogyan is tép, és
a hullám, bárhogy is dobál;

a sátánról nem álmodva
már, az alvilági tájon,
hogy az egykedvűség nyeljen
el, és a ködös, bűzös homály.

Nem vágyva hogy a hitemtől,
legyen már örökre végem,
mint aki a vérével már,
minden létező bűnt törölt;

feledve a roncsolásom,
és a züllött részegségem,
avítt gyümölcsként facsarva,
lázasan a futó gyönyört.

Nem üvegen át hallgatva
már, álommadarad dalát,
hogy ne féld többet eskümet, mit
egyre közelebbről súgok;

kitörölve az agyamból,
a rajzó démonok raját,
mint akinek a lélegző
tüdejébe, nem a halál zuhog.

Megszeretve és szolgálva,
minden égető érdeket,
a magányom szakadéka
fölé verve, újabb hidat;

nem nyelve a torz kéjeket,
és a sanda, vad mérgeket,
nem hímezve több vászonra,
többé hitvány ábráimat.

Mint akit nem fájdítanak,
a törések, a határok,
hogy ne maradjak előtted,
eltitkolva és elrejtve;

ha széttépnének az aljas
párducok és a sakálok,
hogy tovább legyen rútítva,
a bűneim állatkertje.

Hogy mellettem, szabadnak hidd
magad, ahogy öröknek,
hogy elveszíteni, ne is
akarj már engem könnyedén;

nem figyelve hogy a rémek,
mit nyögnek, bőgnek, röfögnek,
velem tartva még akkor is,
ha a földet romokba dönteném.

Mint aki meg magával, úgy
igazán még sosem harcolt,
mint aki már rég elérte,
a gondolatnak az őszét;

úgy érezve, hogy a múltam,
csak fekete zivatar volt,
nem is tudva, álmaimat,
hányszor hányta a zord eső szét.

Biztatást és segítséget,
nem találva már a bajban,
már a sikereimért sem,
tulajdonítva magamnak érdemet;

ültetve a virágaim,
a vízmosta, roncs talajban,
hogy sötét ellenségemként,
az idő, tovább őrölje a létemet.

Akiről annyi mindenki,
és annyi mindent mekegett,
nem tudva hogy hogy lehetne,
leporolni és felállnom;

nem emelve magam köré,
fekete, bazalt egeket,
hogy egyre misztikusabban
értsd meg, véső-véste álmom.

Büszke szoborrá formázva,
minden ráncot, minden redőt,
mint aki hamis szívekbe,
józanságom nem lihegem;

játszva csak a hajbókolót,
a még mélyebbre görnyedőt,
sós habok közé ásva el,
a zöld tamariszkligetem.

Móritz Mátyás
2021. Július 31. Szombat
Budapest, Csepel