A tudattal: hogy el kell, hogy múljak – antennáival bekapcsol szívem pitvarában a szorongás elmos, mint a megtörtént álom. Az elme kóros, ábrándos képzeteket vetítve ringat, akár a hintaágy egyre. Jó volna ahogy esik, úgy puffan bátran letagadni a morgó-öklű hallgatást, komiszkodó ördög-görcsöket.
Úgy tudna rám vigyázni, akár felebarát vagy éppen hóbortos, víg szerető. Szemrehányások ádáz, vad csatája velem marad. Szembe menetelek előre a tömeggel, hátha megint elgáncsolnak, fellöknek, mint holdkóros ostobát. Mire a metró megindul talán csikorgó sors-sínekre zuhanok, akár a céltalan záporeső.
Olyanná lettem, akár a felbolydult tömegben némán botorkáló, gondterhelt vakvezető kutya; már az sem lehetnék önként. Nem lehetett sohasem panaszfal, mert megesett, hogy víz alá nyomott a szándékos, gyilkos felelősség, mint mohó szeretetvágy valaki iránt, akit már oly régóta nem láthattam.
Bamba közöny most még naponta többször elszigetel azoktól, akikkel egyezkednék. Magamban kell, hogy hurcoljam a jelenlétet, mely még egy egységben megtarthat ki tudhatja meddig?! Agymosott, katasztrofális állapotoktól miért, hogy senki sincs, aki még szabadon öklendezik?!
Nem hittem volna soha, hogy megélem majd marcona kort is, mikor cselekedni, jót tenni, porból másokat önként felemelni bűn lesz, szégyenfolt s nem egyszerű erény. Időjárást-tükröző, romantikát őrző lelkem fodrozódik s kimaradoz önként. S mert az új tavasz ismét megválaszolatlan kérdéseket rak a személyiség belső hagymahéj-rétegeire, hamarabb könnyzáporokat fakaszt.
Mint a duzzogó, marcona kisgyerek versenyt rohanok önmagammal tékozlón, hogy szunnyadó béke-időmet mindenáron megőrizzem. A Lét-szabadesése ahányszor csak muszájból, s nem akaratból flörtölök vele szüntelen megfoszt valami értékestől!
Sajnos, kevés aki szabadon öklendezik! Minden egyértelmű, annak ,aki józan.
Manapság fogyóban vagyunk.
Mély tiszt: Gusztáv