A mi igazunk
Már álomba szédült fejjel,
dereng bennem a gondolat,
mennyi trágya üzenet jött,
a világhálón a facebookra.
A mi igazunk az igazság,
hirdetik magukról az üzenők,
s annak értéke annál hitelesebb,
minél indulatosabb, hangosabbak ők?
Nem rikácsol, tán takargat,
esztelen vitákban hallgatag,
az a divat házunk táján,
ha kell, ha nem, nagy az ordítás.
Elveszik az érték, s ki példálózik,
az másnap nagyot hibázik.
Ki kritizál az bűnös lehet,
s aki uszít, az túl van mindenen.
Fizetést kap, hogy szolgáljon,
párthűségről híven papoljon,
szövetkezik akárkivel, jelszavuk
és cselekszik, egységben az erőszak.
A nép ámul, bámul, kinek higgyen,
erősek az ellentétek, akár a világnézet.
Még kuncognak is, adunk nekik,
szemük elől vesztik, nem is sejtik,
itt nem csak a pártok csatája folyik,
véglegesen a nemzet sorsát intézik.
Egyszer kell tenni, többet soha,
amire büszke volt a magyar,
az végleg oda, már nem kell hazáért
kardot fogni, csak lelketlenül szavazni.
Aki harsány, aki buzdít a vesztésre,
az is jajongva fog átkozódni, – mit tettem,
oda a nyugalom, család, megélhetésem,
kihúzzák talpunk alól e szent földet.
Messze van a mese a valóságtól,
ide terelik, kiket soha nem látnátok,
nem választhatod meg szomszédodat,
nyájasan fogadhatod, ha élni akarsz.
Hazátlannak lenni itthon, keserű sors,
minden pártban hasonló képességek,
az ország jövőjét szolgálók céljai mások,
kérem, a szavazatot e képen rakjátok!