Éveink szamárlétráján csupán egy újabb jelentéktelen, jelképes gesztus ráncaink méltatlan hálója. Hangtalan, néma metszéseket fest, rajzol titkosított hieroglif-ábrákat a beszédes arcok térképeire. Az egyre ritkulófélbe lévő szívütemek még utolszor várakoznak, hogy újból, véglegesen dobbanhassanak.
Oh, de nem lehet már két egymásért remegő kéz, mely a bizonytalanított jövővel mindenáron szembenéz. Nincs már. Elhervadt mindenségek emlék-csontjain merengeni mit sem ér. Két, beszédes őzszempár, akár becéző hullócsillagok a horizont sötét-massza kárpitján még így is nyitogatnák az önző makacskodó szív titkait.
Megfáradt testekben biológiai kor rág, marcangol újabb alattomos férgeket. A kinyújtóztatott messzeség is bizalmas együttlétről tanúskodik. – Egykori egzotikus szépségek szirmain ma botox s kollagén-masszák teremnek. Az egykori visszaidézett, kedves arcból romok omladéka maradhatott csupán?!
Miért nem szabadott méltósággal, sztoikus nemeséggel megöregedni?! Sebekben már nem bírható ki sem kínzó önkívület, sem tékozló magány. Mindkét összetartozó lélekben sérülések hieroglifáit figyelmeztet újra s újra a gyorsuló idő. Mindketten szándékkal, gyilkos makacssággal önmagunkba csendesültek. Hiszen mi egyebet is várhatnánk már a létezéstől, ami folyvást elárulta s becsapta őket?
Dobbanó szívtörések válnak egyrétegű közönnyé, fásult világvége-unalommá. Az egymásért való, szüntelen, halhatatlan érzelem így is jótékonyan fertőzte meg a moralitásuk szent kelyheit. A továbblépés csupán akkor lehet fontos s átgondolt, ha mernek még közösen cselekedni: akár a pusztító, öntörvényű halálban is hűségesen.
Az elvesztegetett, elfáradt boldogságot nem lehet kimérni, – de talán pótolni lehet. Két remegő kézben két romantikáért sóhajtó áldott szív. S miért minden élő sebzett s esendő echózó csókok halhatatlan üzenetével mérik majd önmaguk értékeit!