Hitet vetek

Emlékezés kapujában szomorú fűzfák,
mint törékeny, görnyedt anyókák,
megremegnek a hűvös szélben.

Mellettük elhalad az élet,
alattuk élettelenné válnak az évek.
Síron pislákoló gyertya lángja
árnyékot vet, mécsesek
meleg fénye átjárja a fagyott szívet.

Őszi zápor könnyeket ont,
minden cseppje halkan koppan,
rideg temetők csendje
– végtelen elmúlás –
a sorsban.

Csillogó gyémántgyöngyök
zúgnak,
sírnak,
énekelnek,
elvegyülnek,
regélnek,
mesélnek.
Minden zugot felkeresnek.
Hantok közt dobolva üzennek
azoknak,
kik elrepültek.

S kik itt maradtak, emlékeznek.
Kis házuk magányos szögletében,
fellegek elsötétülő színében,
guruló esőcseppek tükrében,
a feltámadás reményében

– hitet vetnek. –