VAKONLÁTÓ

VAKONLÁTÓ

Vakon járok
vakmerően,
egészen a vakablakig,
kinézek a vaksötétbe,
kíváncsian a vakvilágba,
ébrednek e fények még
Végre valahára?

Sötétbe nézek,
nem látlak Téged
vaksi szemeimben
hiú remények,
tévelygő vakság,
várt végítélet.

Vakon a temető
merengő szerető,
vakvilág feledő
nevető temető.

Repceszín víg mező
illata tekergő,
vakembert vezető,
bús baját felejtő.

Vadvirág mézelő,
méheknek legelő,
vakvezető kutyának
hajdanában- danában,
csont után eredő.

Az éjszaka hajnalodó hüvösében
néha elkurjantja magát,
egy vakonlátó svihák,
kerítsd Setét,
ergye utánna.

S ugrik a társ,
akár egy fekete madár,
bogárszemü vakmadár,
ösztönei után jár.

Lehunyta két szemét a két szemét
vakvarjúcska, s a vakegér,
ott vakoskodnak még
a sötét föld mélyén
a sok vakondokok.

Vizet dajkál ringatva
ölében a kék patak,
megvéd kuksi békát,
szemtelen halakat.

Hozzám már nem jár követség,
véd és dacszövetség,
mióta vaksi vagyok,
elkerül a vakanygyal,
és az Arkanygyal,
pláne a védőangyal.

Örök társam az öregség,
megvédem magamtól
magam magamat,
hogy vakságomban
magamra maradhassak.

2021. OKTÓBER 20.

“VAKONLÁTÓ” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!