A Vándor

Vándorbotja a sarokban,
jó ideje nem használta.
Egy kis faluba vonult vissza,
régen a fél világot bejárta.

Ám elege lett abból, amit látott,
sajnálta az egész világot.
Mindig csak adni és adni akart,
látni a mosolyt a megtört arcokon,
a reményt az égő poklon.
Tenni egy jobb világért,
az összefogásért.
Felnyitni a csukott szemeket,
elfelejteni a gyűlöletet.

Pedig hányszor szórtak rá követ rosszmájúak,
miközben némán figyelte őket, s állta a sarat.
Álmosollyal arcukon próbálták becsapni,
meghazudtolni, nemes céljától eltéríteni.
Útja során jó pár cipőt elkoptatott,
volt, amikor rossz helyen kopogtatott.
De mindig látta a láthatatlant,
tudta a szándék mögött mi van.

Mára sem lett jobb a helyzet, de szívében
még mindig óriási a szeretet.

Jóhiszeműen útnak indult újra,
hogy megtudja, milyenek most az emberek,
még mindig egymás mellett és nem egymásért élnek?
Létezik olyan hely a földön ahol közös a cél,
amit nem rombol le se gőg, se irigység?

Elindult hát kíváncsian az útra,
elhagyta otthonát, hogy mindezt megtudja.
Lelke töretlenül bízott egy szebb jövőben,
szentül hitte, hogy jót kaphat a jóért cserébe.
Maga mögött hagyta békés múltját,
egy sebzett, érdektelen világ felé vette útját.
Nem lehet, hogy így maradjon,
hogy a szeretet elhalványuljon.
Tenni kell valamit, hogy jobb legyen,
hogy minden szív boldog legyen.
Csak önmagát adta, nem volt megtévesztő álarca.
Mindenkihez jó szándékkal fordult,
mert belső motorja e nemes cél felé hajtotta.
Nem figyelt a bántó, sértő szóra,
útját óriási hittel folytatta.
Arra gondolt, talán van olyan hely,
ahol a rossz kevésbé ismert.
S a keresést nem adta fel!

Ám vándorlása közben szomorúan látta,
mekkora a baj még mindig a világban.
Szüntelen azon töprengett,
mit tehetne még, hogy ez ne így legyen.
Fárasztó útja során betévedt egy házba,
melynek gazdája hellyel kínálta,
aki jól tudta, mi vándorútjának célja.

S így szólott hozzája:

– Ne vándorolj tovább, menj haza!
Utad során sok mindent láttál,
mindig mindenkinek csak jót adtál.
A szeretet porát szórtad a földre,
bízva abban, hogy meggyógyul tőle.
Ám földünk patyolat tiszta,
az emberiségnek van még mit változni rajta.
Talán egyszer majd ráeszmélnek,
hogy kezükben a jövő nemzedéke,
hogy nem rombolni kell, hanem építkezni,
a mindennapokat szebbé tenni.
Amikor majd gyógyírt keresnek a mára,
mert elviselhetetlen lesz lelkiismeretük furdalása.
Talán egyszer ráébrednek, hogy unokájuk is
látni szeretné a felnövő nemzedéket.
S ha majd ugyanaz a cél vezérel mindenkit,
akkor az önös érdek is végleg eltűnik!
Amikor majd szeretet költözik mindenki szívébe,
mert közös cél motiválja őket: a jövő építése.

Te megtettél mindent, hogy felnyisd a szemüket,
hogy a sötétből végre felébredjenek.
Megmutattad nekik mindazt, mi a változáshoz kell,
hagyd most őket, engedd, hogy maguktól ébredjenek,
a rossz irányból jó útra térjenek.

S a vándor haza indult, közben arra gondolt,
a gyermekét is megtanítja járni édesanyja,
de aztán elengedi kezét és hagyja, hogy saját útját járja.
Bízott benne, hogy az emberek lassan felébrednek,
s e csodás bolygóért összefogva majd közösen tesznek.
Így hát mikor hazaért, vándorbotját végleg a sarokba tette.

Sok év telt el már azóta , nincs szüksége többé arra,
Hisz legutolsó útja óta virágzik a föld, s lakói szeretetben élnek rajta.

Nagy Noémi
2021.10.30.

“A Vándor” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Kedves Rita!

    Igen jó lenne. Én bízom benne, hogy így lesz.
    Köszönöm az olvasást.

    Szeretettel: Noémi💐

  2. “Sok év telt el már azóta , nincs szüksége többé arra,
    Hisz legutolsó útja óta virágzik a föld, s lakói szeretetben élnek rajta.”

    Jó lenne, ha így lenne.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!