Majd akkor szeretem…

Károgó varjú száll csupasz fa ágára,
téli szél leheli hidegét a tájra.
Rohanó fergeteg, örvénylő hóvilág,
zúgják a fenyvesek zord szeleknek dalát.
Besüvít ablakom hajszál-repedésén,
átkergeti napom szürkülőég kékjén.
Hidegül a világ holdfénynek udvarán,
gyertyák pislákolnak kandallóm párkányán.
Ott feledett emlék, szerelem, ölelés,
tűz parazsán izzó, ábrándos képzelgés:
amikor arcomat gyengéden simítja,
mellém ül csendesen, fáradt a mosolya,
teát tölt boldogan remegő kezével,
megnézi az órát mellénye zsebében.
Megáll majd az idő, ott feled bennünket
zöld-fenyőillatú fények melegében,
kezét a kezembe gyengéden befűzi,
gyűrött ráncaink közt megmerül az emlék.
Tél szele ablakunk zörgeti szüntelen,
sötétül a világ, alászáll az este,
hópihék táncolnak szemünk tükreiben,
igazán majd akkor szeretem a telet.

“Majd akkor szeretem…” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Rita, Marika és Magdika!
    Hálásan köszönöm, hogy olvastátok, véleményeztétek versemet.
    Mindig öröm, ha nálam jártok.
    Szeretettel ölellek Benneteket:
    Klári❤️

  2. Drága Klárika!

    Élmény volt olvasni csodás versedet.
    Sok szeretettel gratulálok.
    Magdi🌨🥀

  3. “sötétül a világ, alászáll az este,
    hópihék táncolnak szemünk tükreiben,”

    Szeretettel jártam meghitt, szép soraidnál.

    Rita🌸

Szólj hozzá!