Szívbirtoklás

Szívbirtoklás

Hidd el nekem, rád gondoltam
ha rettegtem, és ha féltem,
attól sem riadva vissza,
ha be, újra magam csapnám;

nem érezve, távolról sem,
hogy révbe jutottam, és célba értem,
úgy érezve minden nap, hogy
a végső pusztulás vár csak rám.

Mint akit komolyan, akik
tehették volna, azok sem vettek,
mint akinek az élete,
veled lehetne csak kerek;

nem számolva, hogy nélküled
a lángok el, hányszor emésztettek,
nélküled, aki után most
is a kínok öldöklenek.

Hiába is fogtam érted,
még az ördögöt is hadra,
nem számolva, biztonságom el,
hányszor játszottam és dobtam;

gyötrelmekkel bélelve ki,
várva csak a virradatra,
mint aki a lelkemet meg,
csakis érted csillantottam.

Nem figyelve és ügyelve,
a mértékre, az arányra,
úgy sokasodtak arcomon
közben, az egyre mélyebb árkok;

úgy érezve, az élet sem
nevel csupán, a magányra,
hogy soha meg ne értsd és tudd,
utánad én hogy sóvárgok.

Úgy ültetve gondolatban
a síromra én virágot,
nem tudva, mi mutathatna
engem jobbnak, engem szebbnek;

járva be a mélységeket,
járva be a hét világot,
gondolva téged is, egyre
távolibbnak és elérhetetlenebbnek.

Nem tudva hogy oldalaim
közül, melyiket mutassam,
keresve azt, aki értem
minden kockázatot vállal;

hogy a következő tavaszt át,
vele éljem és mulassam,
aki beérné a szívem,
holtomiglan való birtoklásával.

Várva csak hogy hátam mögé
kerülhessen minden árnyék,
várva, csak míg a költői
kérdés, általad el nem dől;

keresve tetteim között,
mit előtted nem sajnálnék,
lesve ki a magányomból,
és belakott rejtekemből.

Úgy szavalva verseimet,
a csendeknek, a falaknak,
azt gondolva, meg sem születtél,
máskor azt, hogy rég meghaltál;

úgy hiányozva közben, mint
a látás a világtalannak,
úgy akarva közben téged,
mint forradalmat a forradalmár.

Mint aki a sötétség, és
a világosság is csak bántott,
nem tudva hogy mennem kellene,
vagy gyáván veszteg maradni;

mint akinek szívén végig,
csak a hideglelés szántott,
miközben miattad, százszor
akartam kétfelé szakadni.

Ígérve meg, hogy senkinek,
semmiért oda nem adnálak,
hogy a múzsám helyett, te súgj
nekem rímeket és ötletet;

hogy ne válj, te is csak köddé,
ha magamhoz szorítanálak,
érezve a fényben ringó,
tökéletes tündökletet.

Megértésed, hidd el nekem,
most is vágyom és remélem,
hogy megvilágítani ne
akarjam többé már a fényt;

hogy végleg az enyém lehess,
pirosan, liliomfehéren,
élve le az életemet,
szépséged örökös rabjaként.

Móritz Mátyás
2021. Szeptember 26. Vasárnap
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!