A Farkas és a Tél hozsannája

Deresen csillogó gyémánt bérceken,
ragyognak messze a magas hegyek.
Szétszórja fényét ezernyi csillag,
Hozsannát zeng a téli berek.

A Hold  távol,  fent ezüstben szikrázva,
fényt hint  a kietlen, kopár sziklára.
Nesztelen sötétben egy vándor érkezik,
Szomorú éjszaka kíséri lépteit.

Régismert szakadék, alatta fenyvesek,
tó tükör felszínén feltépett sebhelyek.
Szikla fehér peremén árva élet jajdul,
űzött magányába, szíve belesajdul.

Valaha régen, ott a gyémánt bérceken,
fenyvesek közt, hol nem volt félelem.
Élt egy farkascsalád.
Boldogan, névtelen.
Kitaposott ösvényen, ott az erdőn szélen,
Gazdagok közt, hol nincsen szégyen.
Ölt az ember.
Önzőn, szívtelen.

Csak a Hold, az örök, hűséges barát,
Neki énekelt esténként balladát,
csak ő tudta egyedül szívének bánatát.
Átölelte lágyan, ha könnye csordogált.

Hosszú évek múltán, fent a hegyeken,
öreg Farkas áll a magasló szirteken,
örökmezők várják, most elbúcsúzni jött,
Hold sírva ringatja el két karja között.

Deresen csillogó gyémánt bérceken,
ragyognak messze a magas hegyek.
Szétszórja fényét ezernyi csillag,
Hozsannát zeng a téli berek.

“A Farkas és a Tél hozsannája” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Megindítóan szép versedhez gratulálok! Belesajdult a szívem.

    Szeretettel:
    Zsuzsa

  2. “Deresen csillogó gyémánt bérceken,
    ragyognak messze a magas hegyek.
    Szétszórja fényét ezernyi csillag,
    Hozsannát zeng a téli berek.”

    Tetszéssel olvastam a versed.

    Szeretettel: Rita🌸

Szólj hozzá!