Köszönjük, Nővérke!

Köszönjük, Nővérke!

Fehér köpeny, kedves, mosolygó, néha gondterhelt arc…

Belép. – Hogy vannak fiúk? – kérdi.
Köszönöm, jól – vágjuk rá acélosan, remélve mosoly-jutalmunk,
de mire újra szólna, harsog már a könyörtelen berregő,
hívja a kötelesség, – s a pillanatra felcsillant napfény kihunyt, kezdődnek újra az
egyhangú, szürke percek.

Végtelen lassan hullnak a szemek az IDŐ homokóráján.

Hogy megállítottuk volna akkor az időt – bármi trükkel!
Bár lennénk istenek, dzsinnek, varázslók – de nincs hatalmunk
az IDŐ felett, csak a remény él szívünkben, hogy lesz
újabb mosoly, újabb jó szó, újabb derű.

Így telnek napjaink.

S ha végül búcsúzunk, egy dolog fáj csak: milyen esetlen a nyelv,
milyen bátortalan a lélek, milyen kopottak a szavak, hogy
mindezt nem tudjuk elmondani…

(1977, április, Károly-kórház)

“Köszönjük, Nővérke!” bejegyzéshez 1 hozzászólás

  1. “S ha végül búcsúzunk, egy dolog fáj csak: milyen esetlen a nyelv,
    milyen bátortalan a lélek, milyen kopottak a szavak, hogy
    mindezt nem tudjuk elmondani…”

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!