Alszik a város…

Alszik a város, az ablakszemek
Unottan és vaksin hunyorognak.
Nyirkos hideg novemberi köd csorog
Alá a házak feketén sötétlő homlokán.

Mindenki alszik, csupán én virrasztok?
Az utcai lámpák fénye szelíd árnyékot
Vet szobám falára fura ábrákat festve.
A kandeláber halvány derengése rongyos,

Tépett ködfátyolként úszik át az úton.
Egyedül vagyok, de nem magányosan.
Érzem egy biztos, erős kéz vezeti tollam.
Nem hagy aludni, míg le nem írom,

Míg el nem sírom minden bánatom?
Fura érzés, de nincs mit panaszolnom
Semmi olyan nem történt velem
Ami mással is meg ne történt volna.

És mégis még mindig itt vagyok,
És mégis még mindig élek,
És mégis szívem csordultig hálával.
Most, hogy a kósza gondolatok betűk

Formálta alakot öltve kirajzolódtak,
A hófehér papírlap nyugalmát megtörve.
Érzem már nyugodtan alhatom.

Egy simogató kéz a magasból lenyúlva
Csendesen rám teríti az álom
Csillaghímes könnyű takaróját.
S.D.G.