Még várjuk…

Még várjuk…

Még várjuk, amíg lehet
a hajnalt, derengő fényeivel,
vaksötét életünk kétségeit
a bizakodás napjai váltsák fel!
Soha nem volt ennyi bizonytalanság,
félelem, aggódás, rettegés,
úgy változott a világ, mint előtte soha,
s benne oly sokan mi is,
már nem ismerünk magunkra?
Ez nem játék, hogy mindent megváltoztatnak,
ez gonoszság, önérdek, halmozni vagyonokat,
mit érnek maguk az emberek, érzelmek, szerelmek?
Minden eladó és vehető, országok, népek,
titkos hatalmak játszadoznak nemzetekkel.
Meddig mehet ez így tovább, ki szabhat megálljt?
Mint karmesterek, dirigálnak e vad zenebonában,
eldöntik, ki irányítson, kormányozzon, gazdagodjon,
hangyányi életünk széttaposva, megalázva,
annyian érdekeink szerint széthúzunk, uszítunk.
Lesz, lehet itt rend, hol a törvény csak írva van?
Ahány párt, gazdasági érdek, annyi önző szempont,
s oly régen programozva a haza fogalma, szeretete,
lassan nincs, ki ezekért szót emelne, mert nem tudja,
történelme, dicső múltja volt e nemzetnek.
Őseink szembe köpnének bennünket a hűségünkért,
hogy így köszönjük, tiszteljük az áldott hősi vért,
melyeket nem sajnáltak áldozni e honért.
Még várjuk, amíg lehet
a hajnalt, derengő fényeivel,
vaksötét életünk kétségeit,
a bizakodás napjai váltsák fel!