Oly jó ez a csend,
és oly jó benne, az emlékezés.
Az elmúlt régi évekről,
ahonnét elindultunk, s itt vagyunk még.
Oly jó az egykori titkokat,
kimondatlanul is magunkban tartva.
S várni az elkövetkezendőkre,
várni, egy új virradatra.
Mert az csak a miénk,
a tegnapoknak örökje kész.
És csupán bízni kell a holnapokban,
mindössze ennyi az egész.
Kifakult régi képeket nézegetve,
amelyek elszórtan a komódon sorakoznak.
Oly jó egy része lenni,
szeretve, szeretni… otthonomnak.
Oly jó ahogy várlak téged,
körülötted messziről feltűnő alakok.
S majd egyszer csak felismerlek egyben,
parkon át jössz felém látom, megvilágítanak fénylő ablakok.
Megszült félelemnek végtelenjében,
zajlik le napra nap, életünk.
Megszült félelemnek végtelenjében,
még csoda, hogy egyáltalán élhetünk…
Oly jó, hogy nem mi vagyunk;
Kik most magukra maradtak.
Pedig biztosan tudom, mind;
Ők is mást akartak.
Sok eldobott kő, álló tónak vizében,
egyre nagyobb köröket kavarnak.
S elsuhannak mellettünk az évek.
Most örülj, minden pillanatnak.
Felemelt fejjel néha,
oly jó, elvétve nevetni.
Kisebb – nagyobb vágyakban álmokért,
szívünket prédaként odavetni…
Oly jó ez az ölelés,
tőled jön, kibontakozni belőle nem vágyom.
Mert nekem mindenem, s nem kevés,
még – még számtalan kívánságom.
S elsuttogva, fülembe mondva,
összes – szavaid édes oltalom – aggodalom.
Bólogatok rá, és csak nézlek,
kezemmel arcodat simogatom…
Soha semmit ne halogass…
És egyszer majd mindenhová odatűz a Nap…
És látni fogjuk, a lassan lehulló leplet…
S az újra feltárt, elfelejtett valóságokat.
Budapest – Angyalföld; 2022. Március 30. Szerda.