Bennem…
Bennem most dünnyög a gondolat,
induljon-e útjára vagy sem,
repülne magasan az éjszakába,
de szárnyát szegte most a bánat.
Nem ismerek rá, ez oly szokatlan,
ünnep van, s nincs hatással rája,
összegyűlt bánatok ülnek a nyakába,
kárörvendenek körbe mostanában.
Szeretem az embert, szólt vallomásom,
most magányos szívű lettem,
vigyorogva kapok gáncsot,
lassan, kajánul messze űznek.
Bennem a gondolat útra készült,
vigaszt, derűt, jó szót vitt magával,
veletek sirt, kacagott, bíztatón érkezett,
s mégsem lettem ezektől vértezett.
Az álnokok körbe vigyorognak,
hitetnék, ők milyen jó emberek.
dicsérő szavakkal magasra emeltek,
s minél előbb a mélybe temetnek.
Bennem a gondolat élni szeretne, értetek,
hisz oly jó most itt mindig köztetek,
bocsássátok meg, nem lennék hűtlen,
a reményt várja csendben bús lelkem.
Kedveseim!
Figyelmeteket köszönöm, bár közel féléves a történet, mégis mélyen megtapostak. Meglepő, mert sokak
vígasztalója, bátorítója voltam, vagyok. s kellően stabilnak éreztem magam. Több évtizedig szolgáltam elesett embereket, még utóbb véleményemért kaptam öreg vagyok, el lehet mennem. Amíg csoszogva kínlódva tettem a szervezéseket nem tűnt fel senkinek hátrányaim. 75 évembe egészségem javításával könnyebben élek, de rádöbbentek, hogy öreg vagyok. Nem a vélemény, hanem a lekezelő hozzáállás bánt. Lassan emelem magamat.
A szó kevés, ha valakinek borús a kedve, de reméljük a jó idővel kedves László csak elér az is. Szeretettel: Éva
„dicsérő szavakkal magasra emeltek,
s minél előbb a mélybe temetnek.”
Ne bánkódj! Gyakran érzi így az ember.
László, gondjaiddal nem vagy egyedül!
Tiszt: G.