Ünnep van, és mégis…

Ünnep van, és mégis…

Ünnep van, és mégis oly sokan sírnak,
szeretteid veled vannak, boldog percek,
ne legyen ennek vége, hevesen kéred,
és búcsú után mégis keserűn zokog lelked.

A halmozott bánatot nem felejted,
az ünnep fénye soha nem takarja be,
reméled, hogy szép lesz utána minden,
és csalódsz, a keserűség nem tűnik el.

Boldog ünnep van, ott, ahol tényleg az van,
hogy örüljek, mikor tudom, sokan félnek?
Legyengülve, magányosan még remélnek,
a kór jött ünnepelni, ők kegyelmet kérnek.

Ki mer segíteni a lázban élőnek,
állni nem tudó kerekesszékesnek,
van-e erő, kitartás egymáson segíteni,
vagy nem marad más, csak vezekelni?

Az ünnep érzése lehet-e még bennünk?
A hétköznapok oly sivárok, keserűek,
és gonosznak nem kellene lennünk,
egymást marva, aki bírja dicsőül-e?

Annyi a jó szándék, s több a kevélység,
s ha vita van, dönt az örök irigység,
nincs meghajlás az ész érvek előtt,
mindenki hibázik, a ludas védekezik.

S ki gyávaságát tetézi gonoszsággal,
és jónak mutatja magát álcázással,
vallásra hivatkozik önigazolásul,
ki mint él, úgy ítél, nem pálcázással.

Hát ezen okok miatt nincs béke nálunk,
haladhatnánk, és mi mégis szaladgálunk,
nem leljük már régen a becsület útját,
pedig csak tőlünk függ, hogy rátaláljunk.