Lent a völgyben az öreg fahídnál

Azúr – kék égen hófehér felhő suhant,
zöldellő fákon üde rügy dalra fakadt.
Lila ibolyát, orgonát, friss barackvirágot
kínált, – mint örök ifjúság, –
míg lent a völgyben az öreg fahídnál,
szélsebes iramban elhaladt egy vonat,
a kupéban virágos ruhában ülve,
tovatűnt a Tavasz.

Hófehér felhő aranysárgába öltözve,
búzaföldeket bőséggel öntözve,
erdő-mező fölé szállva, rákiáltott a világra:
“málnát, cseresznyét, hamvas barackot tessék!”
– érett életünk, a legszebb emlék, –
míg lent a völgyben az öreg fahídnál
a Nyár, kezében kosarával,
elillant vonatával.

Sírdogáló felhő, ködös komorsággal,
szél hátán érkezett. Mennyei almafákról
károgó varjakat kergetett.
Fügét, diót, szilvát sorba rendezett,
sárga falevelet sepergetett,
– az idő megöregedett, –
míg lent a völgyben az öreg fahídnál,
lassított egy vonat és az Ősz
dolga végeztével, köddé vált békességgel.

Ezüst felhő, gyémánt égen szállva
lassan megdermedt a lét kapujában.
Fagyos határ felett a túlsó partra meredt,
onnan kémlelte az eget,
ahonnan még senki nem jött vissza,
– az idő elmúlt, –
míg a Tél a deres hegyek alatt,
lent a völgyben az öreg fahídnál,
havat fújt a sínekre, jégpáncélt a földekre,
és a vonat, mely a sorsunkat vitte,
elment örökre!

“Lent a völgyben az öreg fahídnál” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Nagyszerű képek, látványos sorok! Gratulálok a vershez, remek! Szeretettel: Éva

  2. “az Ősz
    dolga végeztével, köddé vált békességgel.”

    Remek soraid tetszéssel olvastam.

    Szeretettel: Rita🌷

Szólj hozzá!