Tavasz ö(le)léssel

Akartam szép tavaszverset írni, zöldellő kikeletről, madárcsicsergésről, sarjadó szerelemről, de mérgez a média, megöli a lelkem, sötét  tájog alatt a szép szavak.
Dühösen szorítom a tollam- eltörött,
szétfolyt tinta  fekete vér a lapon…
Milyen alapon várom el, hogy szép legyen
a tavasz, szeressék egymást az emberek?
Jobbos, balos, család, testvér? Uszít a rádió a tévé, szomszédban kelepelnek a fegyverek.
Szép tavasz, illatos nárciszok! Nem hoztok felhőtlen örömöt, szégyenkezem a lehajtott fejű tulipánokkal…ők sem akarják még az ébredést. Struccnak lenni jó! Nem látja, ha nem akarja a körülötte megbomló világot!
Valami vígasz mégis csak illene. Lövészárkok megtelnek a langy esővel, égre merednek üveges szemek, és nem érzik az illatokat
mikor nyílnak merészen a mezei virágok…

“Tavasz ö(le)léssel” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. Azt hiszem most valóban nehéz másra gondolni… mert ez mind szomorú, és igaz.

Szólj hozzá!