Emlékiratok a Lelkemnek

Sötétben ülsz.

Gyenge másoddá folyik össze
A testedet ölelő lámpafény-tömeg.
Magunk vagyunk, szakadatlan egyre
Kettőnk harcának bódítóan van ereje.

Szívemmel hegedülsz.

Lapos sorokat markol veled a szél
Békét kettőnkkel vacogva remél
Új napot. Rád nézek, magam látom;
Rontatlan lélekkel remélget világot.

Felállsz, mellém települsz.

Vagyok Te, s Te bennem létezel.
Játsszuk ezt, mit lehet Életnek
Nevezni! Testvérként szeretlek,
Harcban mégis vadul állok veled.

Csönded csöndemmel egyesül.
Vállamra tetted kezed szelíden:
Mintha törölnéd gondjaim precízen.
Teszed mindezt, és haza beléd jár
Hálni a szeretet, ülni a fáradtság.

Soká ültünk itt, nem? Túl soká.
Rádegyesül minden borzongás
Mit új kezdetemben találni látok,
Gyere, teremtsünk belém új virágot!