Megállok a Gerjénél

Megállok a Gerjénél

Ez a csermely lábamnál vézna,
mondhatnám arasz,
de engem elbűvöl, mint mást az óceán,
vagy egy hegyről aláhulló fényes zuhatag.
Ha fodrozódó vizénél megállok
csacsogva üdvözöl, a régen látott barátot.
Pletykál a vén fáról, ‘mely vizébe hajlott,
benne az idő gonoszul lyukat vájt.
Rágta hangya, kopácsolta harkály,
míg a kavargó őszi széltől medrébe szakadt,
‘s most itt úszik ni! törzséből egy darab…,
játszva görgeti néhány pajkos hullám.
„Erős vagyok – susogja a patak – ,
nézd, a tengerig viszem Apókát!”
Mosolygok rajta, hisz látom
egy szilánk az, töredék,
gyújtósnyi darab nem több,
‘mely milliméterenként halad,
az Óperenciáig ugyan el nem ér,
morzsálódva a „nagy folyó(1)”
hordalékán fennakad.
Sosem pillantja meg a tengert…
Ám annyi minden mást láthatott,
az ártéri lapos berket,
hol egy aprócska gyökérvégből sarjadott.
„Mikor nagyobbacska lett ágaira
madarak szálltak…,
és fényes levelekből font magának
királyi lombozatot.
Büszkén billegett vizem tükrébe’ – ,
kuncog rám kacsintva ezüst szemével Gerje – ,
számolgatta, tavasztól tavaszig
hány új ág fakad törzsére,
míg ő lett a legnagyobb, a környék őre.
Róla lesett prédára a sas, az ölyv,
az alberti házsorok közé kukucskált,
arra, hol a vonat sikítva eresztette a gőzt.
Gyökereinél bújt a csíkhal ‘s az a „Nagy(2)”…
De ez régi titka…, és meglehet
nem is igaz, hisz’ kevercs elméjében a való,
‘s mit kitalál, a mesehegy…

Mindent látott, a tenger még vágya…”
– fecseg izgatottan patakunk,
majd bukfencet vet hol a kőhíd lába,
és káka csomók leveleit kerülgetve,
tavaszról dudorászva,
táncolva tova fut.

(1) Tisza – Duna itt
(2) A nagy hal, amely minden ho-ho-horgász álma…

(A Gerje-patak forrásvidéke lápi tőzeges területen van és az igen ritka síkvidéki források egyike. A Tisza folyó vízgyűjtő területéhez tartozó Gerje-patak a pilisi forrásoknál ered. Kőröstetétlen határában egyesül a Perje-patakkal, és onnan Gerje-Perje főcsatorna néven Tószegnél ömlik a Tiszába. -Wik.)