Fátyolvíz

Fátyolvíz

Szilvásváradi emóciók

Úgy ébredek az új hittel és reménnyel,
térve minden bánat fölött napirendre;
kezed fogva örömömben, lágy tenyérrel,
üldögélve, elhallgatva és merengve.
Jól tudva hogy mosolyok és csodák várnak,
hogy a csillagaim többé, le nem hullnak;
míg fejet hajtanak mind, a nyírfa árnyak,
hogy ne érezzem lelkem többé fásultnak.

Nem is tudva, mire kéne most emelnem
poharam, míg átjár az őszinte részvét;
borulva nyakadba, rózsaszín lepelben,
hogy gyönyörködve most, velem együtt nézz szét.
Szemeidet nézve, csodálkozva és hosszan,
áhítattal hallgatva, minden szavadra;
érezve hogy a vállad a vállamhoz koccan,
mintha vége e napnak, sosem szakadna.

Mint akit újra az érzelmek uralnak,
a sorsom ellen, bosszút nem is forralok;
úgy vibrálnak körül a nyugodt fuvalmak,
míg felszállnak mellemből, a halk sóhajok.
Együtt az úton, ami nekünk adatott,
kikben fel most, csak a bizonyosság nevet;
nézve a fénylő és örvénylő patakot,
hogy tisztárra mossam, a sáros lelkemet.

A tegnapot, a holnapot is felejtve,
jól tudva, merre indulunk és érkezünk;
hogy egymást körültáncolva és megejtve,
érezzem, hogy a csillagokig ér kezünk.
Hogy hadd törjék és csóválják a fejüket,
hogy úgy táncolj, egy újabb örömkört velem;
hessentve el, a vasszínű keselyűket,
felejtve el, a meredt, bús, és tört szemem.

Mint akit gúzsba, már annyi zavar kötött,
mint akit a boldogság végre, észrevett;
hogy el, ne vesszek a hörgő avar között,
magamba szívva, minden apró részletet.
Érezve magam vérbőbbnek és teltebbnek,
sarkallva magam a jobbra és a többre;
hogy újra igent mondjak, minden tervednek,
örülve hogy melléd fekszem, és ülök le.

Mint aki nem kétlem, és nem is vitatom,
felejtve hogy mennyit kellett már kiállnom;
át az égő erdőkön és az égő hidakon,
hogy nyárrá lehessen a tavaszi álmom.
Mint aki nem számol és nem is méreget,
ki mást, nem is vágytam és nem is kerestem;
csak ezeket a lázban festett képeket,
fürdetve meg, a veríték verte testem.

Hogy újra a mámor dobjon a karomba,
hogy eleget tehessek, minden vágyadnak;
hogy elkápráztasson a fény, és a pompa,
nem érezve szívem, lomhának és bágyadtnak.
Magam meg, nem tiporva, nem is tagadva,
hogy hatalmat, ne is adjak az átkoknak;
másra nem is vágyva, csak szelíd szavadra,
ahogy a nyakadba ugrok és átfoglak.

Felejtve, hogy meg ki sértett, és ki bántott,
hogy el, kik dobtak, betelten és unottan;
tovább őrizve a tüzet, az égi lángot,
tudva, az időből ki, még nem futottam.
Úgy ébredve, mint aki hisz még a mesékben,
kit az angyalai, halálig őriznek;
elveszni nem hagyva a feketeségben,
a kezed fogva, szemközt a fénylő víznek.

Móritz Mátyás
2022. Május 22. Vasárnap
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!