Vadász-szemeibe próbáltam belenézni bizonytalan Jövőnek, mint tartalmas könyvtáros, gondoskodó kutató. Lelkemből is, mint adakozni vágyó, kultúráért sikraszálló gondolati tett – kiröppentek gondolkodó szó-virágok, paradigma-jóslatok. Már apróbb, suttogóbb miccenések szárnyát próbálgatná lelkemben egy titkos hang, amit egyedül még csupán én hallgathatok s amit szerelmes Valakinek átadhatnék végre, ha találkozhatnánk s figyelne.
De várok még s tevékenyen keresgélek. A bizalmas, erkölcs-hang sokszor tarkon ragad, s felelősségemben fojtogat: miként juthatott az ember odáig, hogy saját személyiségét, akár a megfizethető árucikket is eladja?! Nem találok szavakat. Az emberit kellene szükségképp újfennt megtalálni mely egyszerre ajándék-türelmemmel viselős s kulcs a szívhez, akár a hűség vagy a megfosztott bizalom.
Odabent az esendő golgotai lélek örök megváltást csupán akkor érez, ha az emberség pontosan talál s tanúságot tesz. – Még a helyem is végessé lett, bizonytalan. E mostani benső kataklizmában, világban újra eluralkodott lét-bizonytalanságban merre álljak?! Lefelé húznak, marcangolnak múltam hajótörött-emlékei. Az ember ám tudhatja, ha mindig előre néz a jövőben mindenki csupán annyit érhet, melyet önmagából megtudott menteni.
S téged is megszeretnélek keresve találni te ártatlan, tiszta Angyal, ki adakozó hó-kristály-pillanattal száguldó percek áramában hattyús kezeiddel vigasztaltad bennem a pityergő gyermeket, ha kellett s mint Kedves kézen fogtad sebezhető lényegemet. Tőled eredeztethető felém a megváltó kegyelem. Még jó volna a földi Mindenség kapuiban veled együtt kiteljesedni.
Ha csak érezhetném, hogy áldott csillag-szemeid gyöngyöket-osztogató büszke patakjaiban megláthatnád igazabb-valódibb Egy-lényemet. Még tán szerethetnék egymást feltétlen s örökkön!