A sebzettség még mindig sokadszor legyűr. Testem inkább tűrte s hordozta a sebeket, verbális agressziót, megalázó ütlegeket – ideje lett volna felnőtté alázkodni? De én mégis őrizni kényszerültem dac-makacsul gyermeki énemet, mert úgy ragaszodtam önzetlen örömmel, kitartó szeretettel játékaimhoz, mint kíváncsi-játékos gyermek, hisz el mertem hinni, hogy csak úgy lehet, hogy nincsenek semmirekellő gátak közé szorított, szorongó szabályok, rémálmokat termelő, alamuszi félelmek.
S hogy estefelé mindig babusgatón, dédelgetve vár a Kedves öl-melege, s hogy a Mindenség tartós, szilárd beteljesedése sohasem lehet terhes, de fölszabadító könnyebbség. Aki tevékenyen s gondolkodón hivatva szerette volna ömagában megőrizni a naiv-gyermeket az elesni s felállni talán még hamarább megtanul. Megrémiszt felnőttek kiégett szigorúsága, s rimánkodó gaz-érdekek alattomos fegyverkezése!
Megbuktam ártatlanul sokak hűség-szemében. – Azt hittem, mint elveihez hűséggel s rátartin ragaszkodva csak felelősen igyekezni kell, mindig az Erkölcs jól bejáratott fogaskerekein, mindig boldogságra törekedve adakozón, s sosem kérve egy szemernyi tétovaságot meg nem bánva előbbre menni. Harminc éven túl most a Lét elbizonytalanodása ütötte fel rendre kételkedő lelkemben ős-fejét.
Pedig mennyi tartogatott, szándékkal várakozó, bizalmas lehetőség kínálná felém ötlet-tetteit – ideje lenne már hozzáfogni nemes feladatok megvalósításának. Napjaimat – mondhat bárki, bármit -, mindig tudatosan átgondoltan feláldoztam az irodalmi szolgálat nevében! – Elhatározhattam volna, hogy megtanlok bátrabban, karakánabbul fellépni, s ha lehet álmaim ötleteit még nem feladni! S most bár szerényebben figyelmeztet engem riadó szívverésem, frontérzékeny térdem ha jő cudar időfront – elmélkedők koptatói előtt még megremeg; csontom már rég magában őrzi a megfáradt éveket!