Ha majdan az ember e most még alattomos hazárdjátékos tűzreveti s elsüllyeszti már az értékálló, maradandó dolgait – hogy mit mondd: igazra, jóra, őszintére – az erkölcs s a szép is ismereteket hordozó könyveinkre, mint értéktelen, lyukas garasokra tétován s értetlenkedőn bámul, akár egy megvezetett, manipulált idióta, míg egyre pusztul a megtévedt emlékezet.
Lehet akadhat még pár valaki, ki majd haszonnal megforgatja szépirodalmak gondolkodtató tanúskodásait; mikor hasznos, kreatív szellemekkel palléroztatja magát az ősi-elme is! – Vajon még sebezhető, emberi elme lesz-e a távoli jövőben, ami most még bennünk gyerekcipőben jár, csenevész?!
S megérti-e valaha e gyarló, mitugrász ember, hogy stigma-jelkéént köteles magában tartani s őrizni az emberi törvényt: a nagy Humánumot, mely önfeláldozón sosem kérdez – de adakozik?! S megmarad-e a közös esti mesélések érzelem-gazdag, s szent bizalma? Honnan lehet még fejlődés egy elfogadottabb társas hozzáállásra?
Vajon megmarad-e még halhatatlan romantikák vöröslő naplementéjében a sorsfordító eskü-vallomás: ,,Ha elfogadsz mellettem lennél még harminc évre, mert szükségem van életmentő szerelmedre!” – Harminc már jócskán múltam, s gondolkozva e komisz korral, lélekölő nyelvi barbarizmusok képletével azokat figyelmeztetném szerényen, mert meglehet, hogy az alamuszi tettvágy is gyávaságnak dívik, meglehet, hogy majdan következő korok vak-emberei e mostani bókolások hatalmát már nem igazán értik – de tán az emberség testetlen szív-szelleme majd keblére öleli mi vele egyre-gondolt eszme-rokont!