Mindig…

Mindig…

Mindig hömpölyögnek a panaszok,
pedig oly régen elmúltak a tavaszok,
az éltető, bíztató új ragyogások,
a szép jövőt erősítő áramlások.

Beteg az emberek teste és lelke,
az évszázadok keserűsége benne,
ha tudnád, miben bízhatsz, reménykedhetsz,
így örvényben kavaroghatsz,-kevereghetsz.

Mindig, mindig a bizakodással kezdünk,
közben nekünk hamar elfárad a lelkünk,
tudjuk, érezzük oly régóta, mindhiába,
tűrnénk, pedig nincs más, hangosan kiáltsad!

Hol, merre vagy reménynek tündére,
itt kellene lenned, tennél a kedvünkre,
már lassan ebben sem bízunk, jól sejtjük,
él-e még bennünk, Istent, hazát szeretjük?

Kinek van hite, az biztos nincs egyedül,
kinek van pénze, annak a szerencse hegedül,
kinek van párja, az tán már nem magányos,
ha szívében él hazája, az nem talányos.

Becsüld meg az őszinte szót és ölelést,
most állj fel, még ne várd a végső feledést,
szebb korokat éltek büszke elődeink,
lesz lelőhelyünk, hol élnek reményeink.

Szólj hozzá!