A megfoghatatlan távolság
Látta már valaki mint lyukassza át
a hold sarlója az eget?
Mint könnye cseppen az égnek
holt tengereken.
Ezernyi csillaggal a végtelen
a láthatatlan galaktika,
hol a nap fényét szórja szét
az űr végtelenségén.
Van eleje s vége a kusza fonálnak,
melyen fent akadt Plútó és Mars.
Látta már valaki honnan s miből kél
a vörösen izzó nap?
Melyben Ikarosz halálhörgését
még talán hallotta.
Láttál már hulló csillagot, mint
a tejúton végig ballagott,
s útja végén, semmibe hullva,
fénytelenül hallgatott.
Az üstökös húzza csóváját
menyasszony fátylakén,
bejárva fénylőn a végtelent,
keres új csillag rendszert.
A hold lassan telik,sarlója vész
az ég sebe forrad,
könnycseppjét a mélység
felitta rég.
A csillagok felhők mögé bújva
keresik a régi fényt,
kusza fonal is oldódik s
Plútó és Mars már szabadok.
Szabadok s meghatározott
körökkel járják a végtelent,
búcsút senkitől se vesznek
más,újabb pályát keresnek.
Déva
Érdeklődéssel olvastam az égitestekről szóló soraid.
Szeretettel: Rita💐